A Duna-Tisza köze homokhátságára a tatárok elől menekülő kunokat IV. Béla király telepítette le 1239-ben. A nomád életmódot folytató kunok katonai szolgálataikért cserébe IV. László királytól jelentős kiváltságokat: jogszolgáltatási és igazgatási autonómiát nyertek. A XIV. században, az időközben letelepedett, keresztény hitre tért népesség az Alföld magyarok által gyéren lakott területein, többek között Félegyháza környékén élt.

Helységünk létezését először 1389-ben kelt királyi oklevél említi "Feledhaz" néven. E középkori falut és a környékén levő kun földek egy részét Zsigmond király feleségének Borbálának ajándékozta, ettől kezdve az itt lakókat királynéi kunoknak tekintették. 1526-ban az országra támadó török seregek elpusztították, s a vidék több mint 200 évre lakatlan pusztává változott.

A török kiűzése után a terület a Német Lovagrend birtokában került. A Lovagrend a lakatlan terület benépesítését 1743-ban engedélyezte. Félegyháza 1743-dik évi megtelepítőinek 60 %- a Jászságból, és a Kunságból , 40 %-a az ország más vidékeiről származott. 1745-ben - mint a Jászkun Kerület egyik települése- a község részt vett a jászkun redemptióban s a hajdani kun kiváltságok folytatásaként igazgatási és jogszolgáltatási önkormányzatot, szabadparaszti jogállást nyert.

A település lakóinak személyes szabadsága, a tulajdon szabad bírhatása, és az önkormányzat következtében kibontakozó fejlődés nagy vonzerőt gyakorolt a későbbi beköltözőkre. Félegyháza népessége a telepítő 219 családról 100 év alatt 1089 családra 17.000 személyre gyarapodott.

A fő közlekedési utak melletti község 1753-ban már 8 kiskun település és 34 puszta igazgatási és bírósági központja. 1774-ben elnyert mezővárosi szabadalma évi 4 országos vásár megtartását engedélyezte, ami tovább növelte központi szerepkörét és vonzását.

A gyorsan fejlődő város gazdasági életét a földművelésre és a nagymértékű külterjes állattartásra alapozta. Szélmalmok sora őrölte a jó minőségű gabonát, fejlődött a kereskedelem és a céhes ipar. A városközpont arculatát ma is meghatározza az 1772-ben épült kereskedőház és a hajdani mészárszék klasszicista épülete.

A városiasodó település tornácos, kúria jellegű, paraszt-polgári házait, fésűs beépítési módját, a század végén - a városközpontban és a Kossuth utcán - díszes emeletes házak, zártsoros építési mód váltotta fel.

1876-ban a kiváltságolt Kiskun Kerület beolvadt a vármegyékbe, de Félegyháza, járási székhelyként továbbra is megtartotta központi szerepkörét, amelyet kiépülő iskolahálózata és a század végére kialakult vasúti csomópont jellege tovább erősített.

Korszerű üzlethálózat alakult, egyre nagyobb teret nyertek a részvénytársaságok: elsőként a gőz és villanymalmok és a pénzintézetek. A századforduló évtizedeiben Félegyháza "iskolavárossá" fejlődött, s jelentős részt vállat a régió tanító- és tanítónőképzésében, a gimnáziumi és ipari oktatásában. Polgári leányiskolája 1895-től 50 éven át működött. A két világháború között nagymértékben fejlődött az elemi népiskolai hálózat, különösen a nagyhatárú település tanyai iskolahálózata.

Kiskunfélegyháza lakossága 1949-ben 31.470 fő. A városiasodás gazdasági alapját nagyobb részben továbbra is a mezőgazdaságban, kisebb részben az állami ipari üzemekben megtermelt jövedelem biztosította. Tovább fejlődött az infrastruktúra. A városközponthoz csatlakozó többszintes épületek csoportos elhelyezésével kialakultak a lakótelepek. Szélesebb körű lett az egészségügyi ellátás is.